|
Szerencsés találkozások
(Rju Mongin)
Namvon városában élt egy ember, akinek a családneve Cson volt. Ami az utónevét illeti, azt nem őrizte meg az emlékezet. Már gyerekkorától kezdve ügyesen játszott a bambuszfuvolán, és szépen énekelt is. Közlékeny és vidám természetű ifjú volt, de a tudományokhoz nem nagyon konyított. Megtetszett neki egy szomszéd városbéli lány, s a közvetítők megkötötték a házassági szerződést. A leányzó neve Hongdo volt. Már közeledett az esküvő napja, amikor Hongdo apja váratlanul kijelentette, hogy a vőlegény műveletlen és feslett erkölcsű fiatalember, és ezért a maga részéről érvénytelennek tekinti az eljegyzést. Hongdo azonban ellentmondott a szüleinek.
- Ha a házasság az Ég rendelése szerint történik - zokogta -, akkor lehet-e ellenszegülni az Ég óhajának, megváltoztatni azt, amikor már ki van tűzve az esküvő napja?
Szavai elérték a céljukat, és szülei végül hozzáadták Csonhoz. Két év múlva fiuk született, akinek a Mongszok nevet adták.
Az Imdzsin háború[32] idején a házaspár derekasan kivette a részét a japánok elleni küzdelemből. Amikor a szövetséges kínai csapatok Jang Hao vezetése alatt Namvon várát védték, Cson és Hongdo is a falak mögött volt. A feleség férfiruhát öltött és a férfiakkal együtt kaszabolta az ellenséget. A védőseregben senki sem sejtette, hogy harcostársuk nem férfi, hanem asszony. Kisfiuk, Mongszok, a nagyszülőkkel együtt a Csiriszan hegyei közé menekült a háború borzalmai elől.
Az ellenség folyamatos támadásai következtében Namvon vára végül elesett. Cson csatlakozott Jang Hao csapataihoz, és sikerült kitörniük a várból az ellenség gyűrűjén át. A zűrzavarban elvesztette szeme elől Hongdót és nem tudta, hogy hol keresse. Úgy gondolta végül, hogy a felesége minden bizonnyal a menekülő kínai csapatokkal együtt Kínába került, ezért ő is, csatlakozva egy kínai egységhez, Kína területére lépett.
Nagy nélkülözések közepette eljutott egészen Csöcsiang tartományig. Mindenhol kereste a feleségét, de sikertelenül. Történt, hogy egy ízben a tartomány katonai kormányzója szolgálatában hajózott. Bár fényesen világított a hold, Cson búnak eresztette a fejét. Elővette a bambuszfuvoláját és fújni kezdte. Hirtelen egy mellettük elhaladó hajóról kiáltás hallatszott:
- Mit hallok?! Egy bambuszfuvola! És a dallam!
- Ki az a nő? - rezzent össze a férfi. - Csak nem a feleségem? Honnan ismerhetné egy idegen nő ezt a dallamot?
Rázendített egy kászá[33] melódiára, amelyet a felesége is jól ismert.
- Ez csak a férjem lehet! - harsant a kiáltás a másik hajóról.
Cson rettentően megörült és rögtön a másik hajó után ugrott volna a vízbe, de a kormányzó nem engedte.
- Ez a déli barbárok[34] kereskedelmi hajója, s ők egy húron pendülnek a japánokkal, - mondta. - Haszontalan és veszélyes lenne átmenni hozzájuk. Holnap majd kigondolunk valamit.
A katonai kormányzó másnap hajnalban néhány tucat rjangot adott az embereinek, és megparancsolta, hogy tárgyaljanak a déli barbárokkal Cson feleségének kiadásáról. Így is történt. A házaspár könnyes egymásra találása mindenkit megindított.
Hongdo elmesélte, hogy Namvon elestekor fogságba esett és Japánba vitték. Mivel férfiruhában volt, a japánok férfinak nézték s a többi fogoly katonával együtt szállásolták el. Aztán eladták őt egy kereskedelmi hajóra, ahol mint matróz dolgozott. Állandóan az járt a fejében, hogyan tudna visszajutni a hazájába; arra gondolt, hogy a déli barbárokkal majd Kínába kerül, s onnan haza.
Cson és a felesége ezután Csöcsiangban éldegélt. Az emberek sajnálták a házaspárt, segítették őket pénzzel és gabonával, s így megéltek valahogy. Fiuk született, akit Mongdzsinnek neveztek el. Amikor tizenhét éves lett, illett volna megnősíteni, de senki nem akarta hozzáadni a lányát, mert idegen, koreai volt.
Élt a környéken egy kislány. - Apám az Imdzsin háború idején a mieinkkel együtt Koreába ment, de ott nyoma veszett -, gondolta magában. - Ha feleségül megyek ehhez a koreaihoz, akkor majd valamikor eljuthatok Koreába. Ha apám elesett, megkeresem a sírját, és áldozatokat mutatok be a tiszteletére. Ha csodás véletlen folytán életben lenne, akkor találkozhatom vele, s ezzel teljesülhet leghőbb vágyam! Belegyezett tehát a házasságba.
Muo évében[35] Nurhacsi[36] csapatai betörtek a Ming birodalom területére. Cson a déli tartományok kormányzójának, Liu Tingnek a csapataihoz csatlakozott és a háborúba indult. A kínai sereg azonban vereséget szenvedett és maga Liu Ting is elesett a csatában. Nurhacsi harcosai üldözték és levágták a menekülőket. - Nem kínai vagyok! Koreai vagyok! - ordította Cson, ahogy a torkán kifért. Nagy szerencséjére megkegyelmeztek neki, egy idő után szabadon engedték és még Koreába is sikerült visszajutnia.
Amikor Cshungcshondo tartomány Niszanghjong járásáig eljutott, a hosszú gyaloglástól felsebesedett a lába és ezért ott felkeresett egy orvost. A doktor kínai nemzetiségű volt és az Imdzsin háború során a Ming csapatokkal került Koreába. A csapatok kivonásakor elszakadt a többiektől és Koreában ragadt. Amikor Cson megtudta, hogy hova valósi és mi a neve, rájött arra, hogy ez a férfi nem lehet más, mint kínai menyének az édesapja! Megölelték egymást, keserves sírásra fakadtak és együtt indultak Namvonba.
Cson Namvonban rátalált idősebb fiára, Mongszokra. Mongszok időközben megnősült és fia is volt már. Ettől kezdve Cson együtt élt a fiával és második fia apósával. Ez, természetesen örömmel töltötte el a szívét, de ha arra gondolt, hogy ismét elvesztette feleségét, akit oly nehezen talált meg, és azóta sincs semmi hír róla, nagyon elszomorodott. A komor gondolatoktól alig jött álom a szemére. Egy év telt el így.
Hongdo, a felesége, Csöncsiangban szintén rettenetesen szenvedett, hiszen ő sem kapott semmi hírt a házastársáról. Őt még a honvágy is kínozta és ezért nagyon is egyetértett a második fia feleségével, aki Koreában akarta keresni elveszett apját. Ezért aztán eladták, amijük volt, vettek egy kisebb vitorlást és a fiával meg a kínai menyével Koreába indultak. Két tartalék öltözet ruhát is vittek magukkal: kínait és japánt, hogyha a szükség úgy hozza, ki tudják adni magukat japánnak vagy kínainak.
Egy teljes hónap és huszonöt nap telt el, amikor a Csecsudo tartományhoz tartozó Kagado szigetén partot értek. Már csak hat hup[37] rizsük maradt.
- Hogy mehetnénk tovább hat hup rizzsel? - nyögte fájdalmasan Hongdo a fiának, - Ezer veszélyen átverekedtük magunkat, míg idáig eljutottunk. Ha a csónakban maradunk, előbb utóbb a cápák martaléka leszünk. Nem lenne jobb kimenni a szárazföldre és inkább ott meghalni?
- Ha naponta csak egy hup rizst eszünk vízzel megpuhítva és jól megdagasztva, akkor hat napra való élelmünk maradt -, mondta a meny anyósa szavaira válaszul -, ha kibírjuk az éhezést, van remény arra, hogy egy hajó a segítségünkre siet.
Mongdzsin anyja a meny szavait hallva új erőre kapott. Tovább hajóztak. Már elmúlt a hatodik nap, amikor a thongdzsesza[38] hajói rájuk akadtak. Hongdo elmesélte a történetüket. Elmondta, hogyan szakadt el férjétől Namvonban az Imdzsin háború során, hogy férfiként találkozott a férjével Csöncsiangban, aki részt vett ott az északi hadjáratban[39] most azt sem tudja róla, él-e vagy halott, hogy most haza igyekeznek Koreába, hogy rátaláljon idősebb fiára. A tengerészek, akik végighallgatták őt, együttérzésükről biztosították, a csónakjukat a hajóhoz kötötték és egészen Szupcshonig vontatták.
Amikor Hongdo, a fia és a menye megérkezett a szeretett Namvonba, ott azt sem tudták hirtelen, hogy ébren vannak-e vagy álmodnak, mert együtt találták az apát, az idősebb fiút, Mongszukot és Mongdzsin apósát! A család még a távoli rokonokat is meghívta és a családi házban ünnepelt. Örömük úgy lebegtette őket, mint a könnyű őszi szellő a sárguló leveleket.
Cson, a koreai, elvesztette szeretett feleségét a háborúban és Kínában találta meg. Hongdo a háború viharában kétszer vesztette el a férjét. Három országban bolyongott férfiruhában, sok viszontagságon ment keresztül, míg újra férjére nem talált. Mongdzsin kínai felesége egy idegenhez ment hozzá, csakhogy végül megtalálhassa apját épen és egészségesen. Most együtt élnek boldogan mind a hatan!
Joggal mondhatnánk, hogy ezeknek az embereknek, akiket mint szélvihar szórt szét a háború, szerencséjük volt. Hiszen oly kevés volt a valószínűsége annak, hogy valamikor ismét egymásra találnak. De nem kitartó és okos erőfeszítésük eredménye volt-e mindez? Elbeszélésünk az egyik legcsodálatosabb történetet őrizte meg, ami a régi idők óta fennmaradt.
(Osváth Gábor fordítása)
|
